Közel 1 év telt el, hogy utoljára írtam. Most sem jó kedvemből írok, sokkal inkább az ellenkezőjéről van szó. Úgy érzem ahhoz, hogy a történteken minél hamarabb túl legyek egyszer és mindenkorra ki kell írnom magamból az összes gondolatom. Eddigi életem egyik legkeményebb napjának végéhez közeledek. A gondolataim teljesen zavartak, ezért nem hiszem, hogy egy összeszedett írás következik. Kibontottam egy üveg bort...
A mai napon eltemettem az egyik legjobb barátom. Még nem volt 27 éves. Egészséges, sikeres és népszerű műegyetemista volt. 2 hete önszántából vetett véget életének. A többséggel ellentétben nem a miértekre keresem a választ, hiszen arra már senki nem fog tudni válaszolni. Jobban belegondolva semmire sem keresem a választ.
Eddigi életem során nem sok temetésben volt részem. Szerencsésnek tartom magam. Nagyapám és dédnagymamám elvesztését még gyerekként éltem át, azóta pedig csak távolabbi rokonoktól kellett elbúcsúznom. A család és a barátok közül vajon kiknek az elvesztése okoz nagyobb fájdalmat? Nem tudom egyértelműen megmondani. A családdal sokkal hosszab távú a kapcsolatom, viszont a barátokkal sokkal közelebbi. A barátaimat én választottam és ők pedig elfogadtak engem. Barátságunk közös érdeklődésre, hasonló gondolkodásra és kölcsönös tiszteletre épül. Ők olyanok, mint én vagyok, vagy olyanok amilyen lenni szeretnék. Ők azok akikre felnézek és akikre számítok. Ők azok akik feltétlen számíthatnak rám. Amikor közülök elvesztek valakit akkor magamból is elvesztek egy darabot. Ma elveszett belőlem valami.
Felfoghatatlan különbségek vannak aközött, hogy barátunk milyen idős korban távozik közülünk. Ha egy 70 éves öregember álmában eltávozik az érthető. Ez az élet rendje. Beletörődünk és tovább lépünk. Szolid temetés 30 fővel. A szűk családon kívül talán még 10 barát gyászol velünk. Ha valaki 27 évesen távozik akkor nagyon más a helyzet. Ma szerintem közel 300 baráttal temettük el Petyát. A legszörnyűbb érzés látnom az összes barátom és ismerősöm ahogy megtörve végső búcsút vesz egy sírkő előtt egy szál rózsával. Az egyetemi évek alatt megismert rengeteg vidám arcot egy teljesen új megvilágításba helyezi a valóság. Hol vannak a vidám arcok a Csocsóból vagy a VPK-ból? Hol vannak a nevetések Balatonlelléről? Néma csend van, néhol halk zokogás.
Számomra a legszomorúbb pillanat amikor a barátok a sírkőhöz sétáltak, letették a szál sárga rózsát és röviden elidőztek végső búcsút véve Petitől. Végignéztem az arcokat. Majdnem mindenkit ismertem. Azt is tudtam, hogy honnan ismerték Petit. Tudtam, hogy milyen közös programokon vettek részt. Mindenkihez tudtam kapcsolni legalább egy történetet, amiben mindhárman együtt voltunk. Olyan emlékek jöttek elő, amiket már nem fogok tudni megújítani. Már nem lesznek újabbak. Jövőre már nem fogunk közösen bográcsgulyást főzni "Balatonalpárin".
Volt ugyanakkor ezeknek a perceknek egy furcsa kettőssége is. Érdekes volt végig nézni, ahogy a közel 300 ember pár fős csoportokban a sírkőhöz vonult. Felemelő érzés volt átélni, ahogy a különböző klikkek - és most nem találok jobb szót - tiszteletüket teszik. Gépészek, villanykarosok, építősök, építészek, gtk-sok, közlekesek, vegyészek ex és jelenelgi HK-sai, EHK-sok, Csocsó klubbosok, öreg vegyészek, Drönkösök, VPK-sok, GB-sek, Miszesek, barátok és barátnők, gyerekkori cimborák és családtagok. Minden csoport képviseltette magát akikkel valaha kapcsolatban állt, akikkel együtt dolgozott vagy szórakozott. Jó volt látni, hogy Peti nem csak az én életemben töltött be meghatározó szerepet, hanem rajtam kívül még rengetegen érezték hasonlóan. Jó volt látni mennyien szerették őt és hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel.
Nem ejtettem szót azokról, akiket még nálam is mélyebben érint Peti elvesztése. Sokan vannak, akik nálam sokkal régebb óta ismerték, de most elsősorban a szüleire és családjára gondolok. Nem ismertem a családját, de most már biztosan tudom, hogy nem ilyen körülmények között szerettem volna először találkozni velük. Egyszer egy filmben hallottam és örökre a fejembe égett az alábbi gondolat: "Egy szülőnek sem szabadna gyermekét temetnie!" Nem ez az élet rendje. Átérezni nem tudom szülei és testvére fájdalmát, de józan ésszel képtelen vagyok ennél rosszabbat elképzelni ami egy emberrel megörténhet. Bár osztozom velük a gyászban ezúton szeretném őszinte részvétemet kifejezni az őket ért felfoghatatlan veszteségért.
Mérges vagyok! Ezek nem a saját gondolataim eredendően, hanem Gergő barátom gondolatai, de mivel tejes mértékben azonosulni tudok velük ezért mostanra magamévá tettem őket. 70%-ban szomorú vagyok, de 30%-ban mérges. Mérges vagyok Petyára, magamra és a világra. 300-an voltunk ma a temetésen. Ha valakinek ennyi barátja van, az egyedül szembeszállhat a világgal. Megpróbálom konkrétabban leírni a haragomat. Mérges vagyok Petyára, mert nem bízott bennünk annyira, hogy segítségért forduljon hozzánk. Legalább 20-an tűzbe tettük volna a kezünket (szó szerint is!) érte. Ha valakinek ekkora baráti köre van akiken rendszeresen önzetlenül segít, akkor igen is segítséget kell kérnie ha bármilyen okból rászorul. Nincs a világon az a probléma amit ne tudnánk baráti összefogással legyőzni. Én ezt hiszem és én így élek. Mérges vagyok magamra, mert talán tehettem volna többet. Józan ésszel tudom, hogy minden hasonló gondolatot ki kell írtanom a fejemből, mert minden észérv azt mondja, hogy nem tehettünk semmit. Tudom, hogy amíg ez nem sikerül addig nem fogok tudni tovább lépni. Tudom, hogy ha a "Tehettem volna bármit?" kérdésre igennel válaszolnék akkor sem tudok változtatni a történteken. Ezt mindet tudom, de nem ezt érzem... Végső soron pedig mérges vagyok a világra, amiért képes volt meggyőzni Petyát, hogy ez az egyetlen megoldás. Nem tudom, hogy mit értek pontosan világ alatt, de abban biztos vagyok, hogy egy elb*szott dologra gondolok, mert nem létezhet egy normális rendszerben, hogy egy ilyen értékes ember élete így érjen véget.
Élveztem az esőt. Remegtem a hidegben. Tisztában voltam, hogy szeptember 11 a dátum. Csupa olyan körülmény, ami a véletlen műve, mégis megteremti a megfelelő atmoszférát. Lehangoló. Borús. Pont, mint én. Pont, mint a mai nap volt. De segített megérteni, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy mennyire szerencsések vagyunk. Ezeknek hála éreztem, hogy élek.
A borom végére értem. Nem érzem jobban magam. Nem tudom, hogy volt-e értelme ennek az egész bejegyzésnek. Remélem, hogy igen. Abban biztos vagyok, hogy ennyire összeszedetten (és mégis szétszórtan) soha nem tudtam volna szóban kifejezni az érzéseimet.
Nyugodj békében Petya. Remélem egy jobb helyen vagy és még találkozunk.
Barátod,
Viti
Utolsó kommentek